Szombat reggel az Üllői úton haladunk kifelé a reptérre. Van időm bámészkodni, már régen felébredtem, nincs túl korán. Fél 9 lehet, a gépem 10-kor indul.
Némelyik sofőr szeret beszélgetni, ez nem az a fajta. Én sem szoktam erőltetni, jobban szeretek csendben ülni és magamban elbúcsúzni sokadik, ezredik alkalommal Magyarországtól. Itthonról haza utazom, ezt semmilyen más nyelven nem lehet ilyen pontosan elmondani.
Elered az eső, először csak szitál, aztán egyre nagyobb cseppekben esik. A szófukar taxis mintha nem is látná, nem törli az ablakot. Eleinte észre sem veszem, csak mikor felnézek, akkor látom, hogy vizes a szélvédő. Be kéne kapcsolnia az ablaktörlőt, gondolom, aztán megint bámulok oldalra kifelé az ablakon. Pár perc múlva ismét előre nézek, az üveg még vizesebb.
Már alig lehet kilátni.
Kezdek ideges lenni, már figyelem, mikor törli meg végre. Ahogy egyre melegszik a vérem, azon töprengek, rászóljak-e, hogy utasként jogom van a biztonságos autóhoz, satöbbi satöbbi. Azon is gondolkodom, vajon mi lehet az oka, hogy nem kapcsolja be, annyira szórakozott ? netán ostoba ? vagy nem látja ? vagy mi.
Percek telnek el, mire végre a megfelelő gombhoz nyúl, az ablaktörlő hatalmas nyikorgással beindul, sávokban töröl csak, és akkor értem meg, azért nem kapcsolta be, hát mert a lapátokat ki kéne cserélni, de erre vagy ideje nem volt, vagy pénze.
És akkor ott, az Üllői úton, szombat reggel fél 9-kor újra ráébredtem, hogy mindennek van oka, még ha előttünk rejtve is marad, mi az. És hogy ne ítélkezzek addig, míg minden elemét nem ismerem a történetnek.
