A nagymamámnak nem volt szeméttartója.
A konyhai maradékot a malac ette meg, mert bár városban lakott, a kertben hátul volt egy aprócska disznóól egy disznó számára, akit legnagyobb gyerekkori rémületemre egy hideg téli hajnalon kivégeztek. Ma is emlékszem, hogy dugtam a fejem a párnák alá, hogy ne halljam a visítását.
Szóval a disznócska kapta a moslékot, amiben krumplihéjtól korpán keresztül száraz kenyérig mindenféle olyan is volt, amit ma kikiáltunk szuper egészséges ennivalónak, mint például a korpa. Ma is látom, ahogy nagy fazékban melegítette esténként, karjával kavargatta, a korpa rászáradt a bőrére. Savanyú szaga volt a mosléknak, nem szerettem.
Az éghető szemetet elégette. Nem volt sok, egy kis papír, amibe csomagolták a felvágottat vagy a húst, meg a kertből kikerülő száraz ágak, gallyak.
Műanyag szemét nem volt. Se fólia, se szatyor, se műanyag tálca, amibe olyan gusztusosan csomagolják manapság a gyümölcsöt, húst. A tejfölt, túrót a kofánál vette, oda maga vitte az edényt. A tejet kannába mérve vette a fűszeresnél. A kenyeret à la nature a kezébe adták, max. egy tanga nagyságú papírba fektetve, aztán azt berakta a cekkerbe. Vászonból volt a cekker, a füle rojtosra kopott a sok használattól.
Még hamu volt, amit azért valahová rakni kellett, és az nyáron is volt, mert sparhelten főzött, ott tüzet kellett rakni minden nap, még a nyári kánikulában is.
Emlékszem egy majdnem tragédiába forduló történetre, amin azért jót röhögtünk mi gyerekek, a végén még a nagymama is mosolyra fakadt.
Cili cica szeretett a langyosra hűlt sütőben szundikálni, a nagymama nem bánta, sütés előtt inkább kitakarított a cica után. Egy szép napon azonban a sütőajtót úgy csukta be, hogy a cicus bentmaradt-majd begyújtott a sparheltba. Mire meghallotta a keserves nyávogást, már elég meleg volt a tűzhely, valószínűleg a sütő is. Ahogy kinyitotta az ajtaját, a macska rakéta sebességgel vágódott ki, akkorát ugrott, hogy egyből kint találta magát az udvaron. Szerencsére nem lett baja, de onnantól fogva soha többet nem ment a tűzhely tájékára sem.
Szóval volt a hamu, abból annak idején szappant főztek, én ilyet nem láttam, de mesélték. Télen azzal szórta le a jeges járdát a ház előtt.
A nagymamám nem volt vegetáriánus, nem volt környezettudatos vásárló, és nem volt ortorexiás (egészségmániás). Azt ette és etette a családdal, ami éppen volt-szezonális zöldséget, gyümölcsöt helyi termelőtől, aki kofának hívott.. Nem gondolkodott azon, hogy kell megmenteni a Földet, befoltozni az ózonlyukat, és csökkenteni a Co2 kibocsájtást. Csak egész egyszerűen úgy élt, hogy mindehhez hozzájárult. Épp úgy élt, ahogy ma a legtudatosabb környezetvédők.
Egyáltalán nem gondolom, hogy az élet jobb volt azelőtt. Csak azt kérdezem magamtól, hol siklott ki mindez? Hol tértünk hamis vágányra? Hol hagytuk el ezeket az egyszerű reflexeket? Hol vágtuk el magunkat a természettől, amiből születtünk?
És főleg: van-e visszatérés?
