Nyaralni voltam és tanulni.

Szeretem a növényeket, hát itt volt mit nézni. Buja, trópusi és féltrópusi növények között bámészkodtam egész nap. Visszaköszönt számos olyan növény, amelyeket drága édesanyám cserépben nevelt. Emlékszem, hogy dohogott apám, hogy nem túl nagy lakásunk egy jó része valóban inkább hasonlított melegházhoz, mint szobához.

Egyik nagy kedvenc volt a filodendron. Terebélyes, lyukas leveleivel, léggyökereivel jelentős helyet foglalt el — nem csak anyám szívében, hanem a nappali szobánkban is.

Hát most viszontláttam a filodendront- olyan 5 méteres fa formában. Sőt, ettem a gyümölcséből. Fura, pikkelyes, uborka alakú, sötétzöld termése van, amelyről a vastag pikkelyek fokozatosan válnak le, kitárva az alattuk rejtőző mézédes, fehér húsú, ehető gyümölcsöt. Önjáró a gyümölcs, a pikkelyek maguktól hámlanak le az érés sorrendjében.

Filodendron fa és gyümölcse
Filodendron gyümölcse

Láttam borsfát. Nem hülyéskedek. A bors fán terem (nem tudom, mit hittem eddig, talán inkább cserjének láttam a borstermő növényt) hát nem cserje, az biztos. Vagy 10 méter magas, irtó vékony kis semmi levelei vannak, mint az aszparágusznak (olyat is láttam a kertekben). És köztük ott rejtőznek az apró, zöld vagy pirosas borsszemek, meg is kóstoltam, mert nem akartam elhinni, hogy tényleg az.

Borsfa
Bors termés

A kertben, ahol laktunk, kámforfa is volt. Meg makadámia fa. A makadámia egy dióféle, olyan kemény a csonthéja, hogy kalapáccsal is nehéz  feltörni. Minden reggel összeszedtük a fa alól a lepotyogó diócskákat, voltak bőséges számban.

Volt fahéjfa is. Tudjátok, aminek a kérge adja az aromás fahéjat, ami nélkül nincs finom sütemény. A kéreg nem volt nagy élmény, nem éreztem rajta illatot, de lenyűgözött a tény, hogy egy fahéjfa előtt állok.

Volt még rengeteg papagájvirág,

Papagájvirág

 meg egy olyan is, aminek pattogatott kukorica szaga volt. Úgy is hívják, pop corn flower.

Pop-corn virág

Na és a banán! Mindenhol ültetvények, a fákról hatalmas fürtökben lógott az általam ismerteknél jóval kisebb méretű, méregzöld banán. A banánfának akkora a levele, mint egy esernyő.

Banánültetvény
Banánfürt

Volt gyógynövény kert is, ott nem láttam szokatlant. Menta, levendula, kakukkfű és szurokfű volt benne. Talán mégis kiemelném a kb. másfél méter magas rozmaring bokrot….

Ezen a szigeten nincs termőföld.

Hegyoldal

Nincs lapos terület. A repülőtere olyan, mint a repülőgép anyahajók, a gépek egyenesen a tengerbe rajtolnak egy meghosszabbított, cölöpökön álló kifutópályáról. A kevés művelt terület mind teraszosan lett kialakítva, támfalakkal alátámasztva. Az utak hajmeresztően keskenyek, meredekek, és tele vannak éles kanyarokkal. Ahogy mész fölfelé (egyesben) néha azt érzed, a semmibe érkezel majd, mert csak az eget látod magad előtt.

A sziget fentről

Ja, lefelé is egyesben jössz.

Az óceán félelmetes, lenyűgöző, bámulatra méltó. Habtiszta, helyenként türkizbe játszó vize a hatalmas fekete sziklákat mossa, mossa évezredek óta, szüntelenül, fáradhatatlanul, minden tíz másodpercben nekicsapódva a partnak. Mint egy lavór víz, mikor megdöntjük, lötyög az óceán vize Amerika és Európa között.  Megunhatatlan, gyönyörű látvány.

A kikötőben bumfordi Mária szobrocska, előtte művirág. Vajon ki halt meg itt, fut át a gondolat, és aztán a válasz azonnal: hát az a sok tengerész, aki annak idején nekivágott a nagy víznek, azt sem tudva, van-e vége, van-e másik part, van-e élet másfelé. Fából készült lélekvesztőkön, nyomorúságos felszereléssel, és hányan soha nem jöttek vissza. Mennyi férj, apa, vőlegény, szerető és testvér veszett oda, mennyi feleség, gyermek, menyasszony siratta őket. Volt itt dolga Máriának.

Bejártuk a szokásos túrista utakat.  A katedrálist is megnéztük. Pompás, fényes szobrok, és egy fiatalember, aki  az oltár előtt térdelt, háttal volt nekem, de így is láttam, sír, folyton törli a könnyeit. Vajon mi lehetett a nagy bánata. Világos nadrág volt rajta meg kék pulóver.

Katedrális

Kirándultunk is a hegyekben. Telis-tele volt az egész hegyoldal élénksárga virágú cserjével, mint később utánanéztem, sünzanóttal. Akkora tüskékkel, mint egy jókora varrótű, és pont olyan hegyesek is voltak.

Sünzanót
Sünzanót

A semmi közepén egyszer csak egy csinos kávézó kényelmes székekkel és egy életunt fiatalemberrel, aki elkészítette a finom kávénkat. És a zsurló, ami olyan jól érzi itt magát, hogy lépten-nyomon rámköszönt.

Zsurló

És hogy mit is tanultam?

Hogy amit valaminek hittem eddig, az nem az. A filodendron nem cserepes növény, hanem méteresre növő fa, aminek gyümölcse is van. A bors fán terem, a pattogatott kukorica illat nem feltétlen jelenti, hogy mozi van a közelben.

Hogy ne higgyem el, hogy amit látok, amiben élek, ami számomra természetes, az az egyetlen és oszthatatlan valóság.

Hogy az emberek egy vulkáni szigeten ugyanúgy megvetik a lábukat, mint ahogy talajt fog és gyökeret ereszt a vadbanánfa magja.

Hogy a templomban egyetemes a fájdalom, hogy a bánatnak, a gyásznak nincs bőrszíne, neme, kora, nyelvi vagy vallási hovatartozása.

És végül, hogy nem is kell feltétlen elutazni ahhoz, hogy mindezt belássa az ember.

Egyébként Madeira szigetén jártam.

Lopes-Szabó Zsuzsa vagyok, a Gyuri bácsi lánya. Ez az én blogom, melyben nem csak gyógynövényekkel kapcsolatban olvashatsz, hanem utazásaimról, egészségről és gyerekekről is írok.