Ma itt alszom. Ritkán jövök, mióta meghalt, még ritkábban. Messze lakom innen, repülő hoz minden alkalommal.
Több mint két éve, hogy üres ez a ház, amit olyan jól ismerek.
Mint ahogy az embereknek, a házaknak is van történetük. Ezt, ahol most írok neked, a múlt század harmincas éveiben építették szép nagy telken, egy domboldalon, ahonnan nagyon messzire el lehetett látni. Úgy hívták a házat, hogy Hét Fenyő Villa. Mert hét hatalmas, gyönyörű fenyő állt a telek végében.
Dr. Sebestyén Arthúr, egy budapesti illetőségű gyermekorvos építtette. A háború előtt a fővárosból hozta ide a nyaralni-gyógyulni vágyó vagyonos családok beteg gyerekeit. mert ennek a falunak a szubalpesi klímája kiváló gyógyító hatással rendelkezik. (A pletyka szerint a betegek helikopterrel érkeztek, de szerintem ez csak mendemonda).
Amikor apám kiszemelte magának a házat, egy bérlő lakott benne, aki nem örült annak, hogy talán eladják a házat a feje fölül. Hosszú években telt, mire a lakó elment, mire a ház komfortossá vált. Lett benne központi fűtés, hideg-meleg víz, hőszigetelt falak és tetőtér beépítés.
Nem nagy a ház, de kényelmes, komfortos. Apám nagyon szeretett itt lakni.
Most többnyire üresen áll. Amikor megérkezem a ház elé és kinyitom az ajtót, már nem keresem őt, tudom, hogy nincs itt. De minden más ugyanúgy van. A bögréje a konyhaszekrény polcán. A kulcsai a kulcsos szekrényben. Az órája az asztalon, a kabátja a fogason. Ott lóg a fényképekről ismert sildes sapkája is. Ketyeg az óra a falon, amiben ő cserélgette az elemet. Ha kinyitom a szerszámosládát, az ő kalapácsa kerül a kezembe.
Nem változtattam semmin. Nem baj, hogy minden rá emlékeztet. Miért is lenne? Örülök, hogy látom a tárgyait magam körül. Olyan ez, mintha itt lenne velem.
De ne hidd, hogy múzeum lett a házból. Élet van benne, az ő élete folytatódik a tárgyakban-és aztán a kertben, a pinceajtóban, amit ő faragott, a diófában, amit ő ültetett, a kerti kútban, ahonnan a vizet húzta a palántái locsolásához.
És ha még messzebb megyek, arra a hegyre nézek, ahová ő is nézett, abban a tájban gyönyörködöm, amiben ő is örömét lelte. Azt látom, amit ő is látott… vagyis lehet, hogy nem is a tájban él és nem a diófában, hanem bennem, az én fülemmel hallja az óra ketyegését, az én szememmel nézi a szívének olyan kedves bükki tájat. És akkor benne kell legyen minden szívverésemben, minden pillantásomban, minden sóhajomban és minden könnycseppemben.
