Szerencsém van, hogy két olyan tevékenységet kaptam a Teremtőtől, amelyeket hivatásnak hívunk: először a tanítást, utána a gyógyítást.
Tanárként már régóta nem dolgozom. Helyette kaptam a gyógyítást, amit természetgyógyászként a mai napig gyakorlok.
Középiskolában tanítottam hosszú éveken keresztül, zabolátlan kamaszokat.
Vagy inkább úgy mondanám, nehezen megszelídíthető tizenéveseket.
Nagyon szerettem ezt a korosztályt, bármilyen furcsán hangzik. A legtöbb szülő alig várja, hogy vége legyen a problémás serdülőkornak, amikor kezelhetetlen, flegma, arrogáns a gyerekük. Az addig jó kisfiú/kislány hirtelen „szörnyeteggé” válik, visszabeszél, nem akar tanulni, lyukas nadrágot hord és lilára festi a haját.
Én azt szerettem bennük, hogy olyan tiszta a lelkük. Ha egy tini megszeret téged, akkor enged betekinteni a lelkébe, ahol kincsekre bukkanhatsz. Kincsesbányára. Mármint NEKED ad kincseket.
Szerettem, hogy mindent megkérdőjeleznek. Szerettem, hogy nem fogadják el a kliséket, hanem a maguk értékrendje alapján akarnak élni, és az az értékrend nagyon helyénvaló volt. Volt benne szerepe a barátságnak, szolidaritásnak, becsületnek, szerelemnek, hűségnek, lojalitásnak. Segítőkészségnek. Empátiának. A dogmák tagadásának, a józan ítélőképességnek, a kicsinyesség, ostobaság, gonoszság elutasításának.
Tanári pályám két legszebb emléke egy filmhez és egy vershez fűződik.
A filmet akkor kaptam ajándékba, amikor el kellett búcsúznom az osztályomtól. Egy tanítás utáni délután mind visszajöttek az iskolába, és engem is hívtak, hogy együtt megnézzük a Holt költők társasága című, akkor még alig ismert filmet, amin mindnyájan sírtunk (lehet, hogy kicsit még a fiúk is).
Távolról sem voltam olyan karizmatikus és nagy kaliberű tanár, mint a filmbeli Mr Keating. A vele vont párhuzam jelképe mégis sokat jelentett számomra.
A másik ajándék, a vers, egy végzős osztálytól jött. 18 évesek voltak, angolt tanítottam nekik egy katonai gimnáziumban. Az utolsó évben kaptam meg őket, előttem egy fiatal amerikai lány volt a tanáruk, akit rajongásig szerettek. Mikor elkezdtünk együtt dolgozni, sütött belőlük az ellenállás, a dac, a harag- mindezt tudtam, nem a személyemnek szólt, hanem a helyzetnek.
Ahogy telt az idő, engedett a fagy. Így is beletelt 1-2 hónapba, mire szelíden magamhoz édesgettem őket úgy, hogy közben keményen kellett dolgozniuk. Nem erőltettem, kivártam. És közben nagyon megszerettem őket.
Aztán év végén, az utolsó órán egy gépelt papírlapot kaptam tőlük. Egy Kányádi vers volt. Így szólt:
„Kezdetben még álltam a sarat,
az voltam, akinek születtem,
akivé váltam ésszel s erővel.
-Nem adom-mondtam.
-Nem is kérem-mondtad.
Amire föleszméltem volna,
balzsamos ujjaid kiszedték
zsigereim,
ördöngős erőművekbe vezetted
vérem,
idegeimből
pulóvert kötöttél
születésnapomra,
hogy védjen legalább a hidegtől,
ha már a halál ellen
neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg,
hogy lássam, milyen mesterien
játszol begykövekké csiszolódott
csontjaimmal.
-Játsszál csak-mondom.
Dobj minél magasabbra!”
Ma is őrzöm azt a papírlapot.
Most senki nem akar tanárnak menni, mert kicsi a fizetés és nagy a felelősség.
A nyugati országokban soha nem volt annyi jelentkező ápolónő képzésre, mint most, a COVID után. A világjárvány felerősítette a szolidaritás és a hivatástudat érzését.
Őszintén remélem, hogy az oktatásügy válsága nálunk is ezt az eredményt hozza majd.