To become
Nőnek nem születünk, hanem azzá leszünk.
Születésünkkor persze viseljük az elsődleges nemi jegyeket, amik alapján a szülészeten besorolnak bennünket a 2 nem közül az egyikbe.
Tehát van egy csecsemő kislány, aki pont úgy viselkedik, mint egy csecsemő kisfiú: sír, ha éhes, ha fázik, ha fáj a hasa. Sokat alszik, gyorsan gyarapszik.
Én kislány csecsemő voltam és lánygyerekként nőttem fel. Gondolkoztál már azon, hogy egyes nyelvekben a ‘gyerek’ szó semleges nemű? A német azt mondja, das kind. Nem tárgyként kezeli a gyerekeket, dehogy. Csak a nyelv egzakt dolog és nagyon racionális: a nemiségnek addig nincs igazán jelentősége, amíg ivarérett korba, vagyis a pubertásba nem érünk.
Nehéz tinédzser voltam, lázadó, nyughatatlan, feleselő, rosszul tanuló, dehát melyik tizenévessel könnyű. Nem szerettem magam. Sokszor megbántam, amit mondtam, megbántottam, a szüleimet, a barátaimat. Nem tanultam eleget, mégis fájt, ha rossz jegyet kaptam az iskolában. Jó akartam lenni, de sose sikerült. Nem szerettem az arcom, nem szerettem a testem. Csúnyának láttam magam és jelentéktelennek, annyira, hogy beszélni sem szerettem erről.
Aztán elmúlt a kamaszkor, férjhez mentem valakihez, aki szépnek talált és szeretnivalónak. Később gyerekeim születtek. Sokszor úgy éreztem, nem is velem történnek ezek a dolgok, annyira hihetetlen volt, hogy felnőtt lettem. A női külsőségeket is sokáig elutasítottam, nem hordtam tűsarkú cipőket, nem festettem az arcom, nem lakkoztam a körmöm. Nadrágok és sportcipők alkották a ruhatáram, ragaszkodtam diákkorom kellékeihez. Talán úgy éreztem, ezek megóvnak a felnőtt világ gonoszságaitól. Mert még mindig nem voltam igazán nő.
A gyerekek születése nagy változást hozott nem csak az életemben, a lelkemben is. Emlékszem, mennyire kétségbe voltam esve, amikor anyám 2 hét után magamra hagyott a kisbabámmal. Ő sírós volt, én bizonytalan és tanácstalan. Néztem azt a parányi embert a kiságyban, aki belőlem lett, és aki annyira, de annyira törékeny volt. Ha nem gondoskodok róla, meghal, folyton ez járt az eszemben. Rajtam múlik az élete. Mi lesz, ha nem értem, mit mond a sírása, mi lesz, ha nem vagyok méltó a feladatra, ha nem jól csinálom ezt az anyaságot.
A felelősség nyomasztott. Ugyanakkor láttam, hogy napról napra gyarapszik, egészséges, egyre teltebb az arcocskája. Emlékszem arra a szerda reggelre, amikor jóllakottan feküdt az ágyában, 2 hónapos lehetett, és ahogy fölé hajoltam és beszéltem hozzá, egyszer csak rám mosolygott. Az a mosoly már szándékos volt és nekem, az anyjának szólt. Mégiscsak elégedett lehet velem, gondoltam megkönnyebbülten.
Az összes gyerekbetegség, a lázas éjszakák, a balesetek, a temérdek rémület és aggodalom végül elkezdett nőt faragni belőlem. Megérkezett a húga, onnantól számítva kétszeres gyorsasággal történt ez. Volt betört fej és agyrázkódás, kórház sürgősségi és kiszáradás, fogszabályozás, iskolai házi feladatok, csészevonalak, tesicucc és tankönyvvásárlás. Igazságosztás hajcibálás után, amikor csak annyi volt a büntetés (soha nem nyomoztam, ki kezdte és ki a hibás) hogy szétválasztottam őket, nem mehettek egymás szobájába.
Később latin ragozás és töri lecke kikérdezés, veszekedés, hogy nem mehet moziba mégis elment, szétdobált ruhák és oltári rendetlenség a szobájukban.
Időközben persze vége lett a gyesnek, teljes munkaidőben visszamentem dolgozni. Reggelente rohanás, öltözz, menni kell, elkésel, viszed a tornazsákot? Vedd fel a sapkádat, hideg van. Lekésem a buszt, elkések az iskolából, szent ég, otthon felejtettem a jegyzeteimet.
Munka után ismét tömött busz, még zsong a fejem az iskolai zsivajtól, de ahogy hazaérek, egymás szavába vágva mesélnek, kérnek, kérdeznek, panaszkodnak. Az apjukkal egyetemben.
Adjatok 15 percet, kértem, bezárkóztam a hálószobába, lefeküdtem az ágyra, behunytam a szemem és elöntött a nyugalom, csend volt és békesség körülöttem. Műszakváltás, gondoltam, ennyi kell nekem is, hogy folytatni tudjam.
Addigra már teljes értékű anya voltam. És egyre inkább nő. Jöhetett a smink és a szoknya, a magassarkú és a körömlakk. Kedveltem magam. Már nem gondoltam se azt, hogy csúnya vagyok, se azt, hogy haszontalan. A gyerekeimnek és a férjemnek fontos voltam, szeretet vett körül otthon és a munkahelyemen is.
De mindig azt éreztem, kevés vagyok. Hogy sokkal jobban helyt tudnék állni, ha egyszerre csak 1 dolgot kéne csinálnom: teljes munkaidőben tökéletes anya lennék, mintafeleség, a háziasszonyok gyöngye, az ideális munkatárs. Csakhogy nem így volt. Szüntelenül zsonglőrködtem feladataimmal, és valamelyik mindig megsínylette. Ha játszottam a gyerekekkel, szaladt a ház. Ha minden dolgozat időre ki lett javítva, nem volt időm a férjemre. Ha ragyogott a lakás, nem tudtam készülni az óráimra.
Közben még nyakamba vettem újra az egyetemet, és meglepődve tapasztaltam, hogy a hét végi konzultációk, amikor 2 napra elutaztam, nagyon is kedvemre valók. Nem hiányzott a család, az otthon, örültem, hogy egyedül vagyok és csak magammal foglalkozom. Ma ezt én-időnek hívják, én nem hívtam sehogy, csak élveztem. Visszavitt a fiatal koromba, amikor még független voltam, ugyanakkor már teljes értékű felnőtt NŐ voltam csupa nagybetűvel. De még nem voltam kész.
Jött egy vargabetű az életembe, amikor egy idegen országban, ahol akkor egy ösztöndíjból kifolyólag egyedül éltem pár hónapig, hirtelen hajléktalan lettem pénz nélkül, munka nélkül. Az első kétségbeesés után azt mondtam, jó, akkor megyek takarítani, mosogatni, felszolgálni, benzinkutasnak, bárminek. A szerencsém megkímélt ettől, viszont rájöttem, mennyire elbizakodott voltam. Hirtelen kicsi lettem, jelentéktelen, kiszolgáltatott földönfutó. De arra is rájöttem, hogy nem adom fel: harcolok, talpon maradok, akárhogy is lesz.
Mire vége lett az egyéves külföldnek, egy másik nő jött haza Magyarországra: magabiztos, aki tudja, hogy értékes, akit megedzettek a viharok, mint a jó pengét, keménnyé és ellenállóvá tették.
Aztán jöttek az újabb szédületes csavarok az életemben, amelyek tovább edzettek.
Minden veszteségből azt tanultam, hogy méltó vagyok a szenvedésre. Minden jóból azt, hogy ahhoz is jogom van.
Meg kellett tanulnom alkalmazkodni is. Lemondani vágyaimról, amik nem voltak kompatibilisek az anyai szereppel, áldozatokat hozni a házasság oltárán. Hosszas mérlegelés után eldönteni, mi a legfontosabb, és hát mindig a szeretet jött ki eredménynek.
És végül az lettem, aki vagyok.
Évgyűrűim vannak. Események, emberek, olvasmányok, kudarcok és sikerek, boldog és boldogtalan pillanatok az évgyűrűim. Mindegyik hozzátett valamit ahhoz, ami és amilyen vagyok ma, és egy jottányit sem változtatnék sem a sorsomon, sem magamon, mert ilyennek szeretem magam, amilyen most vagyok.
Nem várom magamtól, hogy tökéletes legyek és nem érdekel, ha bárki is azt várja tőlem. Amit teszek, ahogy élek, a lelkiismeretem diktálja, nem a külvilágnak való megfelelés.
Sokszor, sokat hibázok kapcsolataimban, munkámban, mindenhol. De nincs mit megbocsájtanom magamnak, mert tudom, soha nem vezérel gonoszság vagy gyűlölet. Vannak tulajdonságaim, amiket szeretek, másokra nem vagyok feltétlenül büszke, de azokkal is békében élek, mert ez enyémek. A legfontosabb ember az életemben én vagyok, és feltétel nélkül szeretem magam.
Akkor tudok másokon segíteni, akkor lehetek jó anya és jó feleség, jó gyermek, jó szomszéd, jó barátnő és kellemes útitárs/vásárló/páciens/vendég, ha békében vagyok magammal. Úgyhogy a munka ott kezdődik.
Mint látod, nekem sem ment egyik napról a másikra, sokat csiszolt rajtam az élet, hogy a mostani kemény, fényes kő lehessek. Ne várd te se, hogy tudd, pontosan merre tartasz, biztos legyél magadban és ne legyenek kétségeid.
Hagyd az időt dolgozni, eléd fog jönni mindaz, amire szükséged van és megtanulod azt is, mi-vagy ki- mellett kell elmenned.
Mindennek oka van, mindenért hálát kell adj, mert attól leszel azzá, akivé végül válsz: NŐVÉ, aki a vállán hordja a világot.
