Milyen gyakran használt, hétköznapi szó: otthon vagyok, otthon voltam (Anyáéknál, Nagyinál), az otthonom, egy otthonos lakás, idősek otthona, napköziotthon, stb.
Tudomásom szerint csak a magyar nyelvben létezik egy nagyon pontos megkülönböztetés: az otthon és az itthon. Szoktam élcelődni azzal, hogy amikor utazom, itthonról megyek otthonra, vagy otthonról jövök itthonra.
Hogy kinek mit jelent az otthon, fogós kérdés. Nem csupán a lakást, a házat, a kertet, a falut vagy a várost, ebben biztos vagyok, bár szerves része az érzésnek a négy fal, a megszokott tárgyaink és a bútorok, a kert fái, a kerítés, a fészer és a kamra, az ismert utcák és épületek.
Mégsem ettől vagyunk otthon valahol. Én is csak azóta tudom, hol vagyok otthon a sok ország és lakás között, amióta láttam egy zseniális filmet, a The Constant Gardener-t (magyar címe: Az elszánt diplomata), ami több Oscar díjat is kapott.
A történet Kenyában játszódik, ahol illegális tesztelést folytat egy gyógyszergyártó cég gyanútlan embereken. A gyógyszer veszélyes, vetéléseket és halált okoz. Egy brit diplomata felesége, Tess egy helybéli fekete orvossal karöltve elkezd nyomozni az eset után, ezért mindkettőjüket megölik.
Az addig mit sem sejtő férj kétségbeesetten próbálja felderíteni a gyilkosság hátterét. A felesége nyomában haladva ugyanúgy hozzájut az információkhoz, és ahogy egyre jobban elmerül a szálak felgöngyölítésébe, egyre nagyobb veszélybe kerül ő maga is. Ekkor a barátai figyelmeztetik, kérik, hogy menjen haza (Angliába): go home, Justin. És ő ezt válaszolja: Tess was my home. Tess volt az otthonom.
Erre a mondatra hosszú évek távlatából is emlékszem, annyira szíven ütött. Azóta tudom, hol vagyok otthon: ott, ahol a szeretteim vannak. Lehet ez bármelyik ország és bármely város, ismeretlen hely idegen emberek között, ha velem van a családom, otthon vagyok.
Amikor elköltöztem Magyarországról lassan harminc éve, még nem tudtam ezt.
Először Prágában laktunk, ami azért nem volt drámai változás, mert közel van Magyarországhoz, Csehország ugyanúgy volt kommunista ország ugyanolyan sorsú emberekkel, mint mi magyarok. Nem volt honvágyam.
De amikor Portugáliába mentünk tovább, az nagyon megviselt. A költözés után hetekig nem voltam képes kicsomagolni a dobozainkat, csak ültem a halom közepén, és azt kérdezgettem magamtól, mit keresek itt. Azt éreztem, most azonnal haza kell mennem. Haza, Magyarországra. Elutaztam, otthon voltam egy pár hétig, megnyugodtam, és azt gondoltam: itt vagyok itthon. Hogy az élet úgy hozta, hogy most épp nem itt lakom, nem változtat semmit azon a tényen, hogy itt születtem, ide tartozom, ezt a nyelvet tanultam édesanyámtól, ezen a kultúrán nőttem fel, ez a hazám.
Azóta otthon vagyok mindenhol, bárhová vet is a sors. És van mellettem valaki, aki a biztonságot nyújtja, a szeretet biztonságát. Ő az otthonom.
Találkoztam egyszer egy olasz lánnyal, aki ugyanarról beszélt, mint a filmbeli férj. Azt mesélte, hogy az apja diplomata volt, egyik országból helyezték a másikba, és a család természetesen mindig vele ment. Így a gyerekek több kontinens számtalan országában számtalan fajta iskolájába jártak. Egy biztos pont volt az életükben, mondta: a Mamma. Az édesanyja, aki mindenhol otthon teremtett, hozzá érkeztek haza az iskolából, ő főzte a kedvenc ételeiket, ő volt az örök, megingathatatlan biztonság az örökké változóban.
Ha neked is megadatott az, hogy van otthonod, szerencsés vagy. Vigyázz rá, becsüld meg.
