Eleinte fényképészhez mentünk, kiöltözve, kifésülve, az egész család. Saját gyerekkorom is így van dokumentálva. Ennek köszönhetően vannak fotóim a nagyszüleimről is, elmosódott, megkopott, gyűrött és mégis kedves fényképek.
Családunk fényképésznél készült fotója
Aztán jöttek a hordozható fényképezőgépek, amiket mindenki tudott kezelni, így születtek a felvételek a családi ünnepekről, a megszületett kisbabákról és azok fejlődési stádiumairól. Előhívatni a speciális üzletekben lehetett, kinyomtatva megkapta az ember, a példányszámot is meg lehetett határozni.
Aztán még később megjelentek az okostelefonok kamerái, amiket kezdtünk ész nélkül nyomkodni. Így van az, hogy mindenki telefonjában több ezer fotó van tárolva az utazásokról, koncertekről, családtagokról, barátokról és kábé bármiről. És amiket soha nem nyomtatunk ki, úgy mutogatjuk a random készült felvételeket családnak és ismerősöknek, egy tenyérnyi képernyőn, ahol alig látszanak a részletek. És végképp nem látszanak a dimenziók. Főleg nem látszik a lényeg.
Néhány éve egy óceán parti sziklán csodálkoztam rá egy élénk rózsaszín virágú pozsgás növényre, ami – úgy tűnt- termőtalaj nélkül borítja el a terepet. Első gondolatom az volt, hogy lefényképezem. Aztán körülnéztem, és azt mondtam magamnak, hogy képtelenség ezt fotóba foglalni. Nincs az a teleobjektív, ami felérne a szememmel, ami ugyanúgy látná az egészet, mint ahogy most én. Inkább nézd meg jól, tárold az agyadban ezt a gyönyörűséget- gondoltam. Úgy nem fog megkopni, eltűnni a fényképek ezreinek a sűrűjében. És tényleg, ha visszagondolok most -évek és többezer kilométer választ el a látványtól, – csak be kell hunynom a szemem és látom a húsos, élénk zöld leveleket, a ciklámen színű virágszőnyeget, érzem a sós levegő illatát is.
Keresztanyám, apám húga mindig reklamálta a papír fényképeket. A telefonon mutogatják, panaszkodott, nem látom jól.
Ezért kapott rendszeresen fotóalbumot a családtól születésnapra, karácsonyra, tudtuk, hogy annak örül a legjobban.
Én is minden évben készítek az unokáimnak egy nyomtatott fotókból álló albumot. Az első évben kicsit tamáskodva, kell-e nekik, fogják -e nézegetni. Aztán azt hallottam, hogy rendszeresen előveszik, sőt, ha lehet, az óvodába is viszik magukkal. Persze a fotókon ők maguk, kis életük jeles eseményei szerepelnek. Ezen felbátorodva most már minden évben összegyűjtöm az éves termést, karácsonyra elkészítem az albumokat.
Nekem is vannak nyomtatott fotóim. A legkedvesebbekről. A tárcámban őrzöm őket, nem bánom, hogy megkopik a sarkuk vagy szamárfülesek lesznek. Nemigen szoktam őket nézegetni, de ha kinyitom a tárcát, rám néznek. Olyan jó tudnom, hogy soha nem vagyok egyedül. Ezeken a fotókon az arcok ugyanolyanok, a pillantások nem változnak, semmi nem változik. Megnyugtat ez az állandó bizonyosság. A jelenlévő, mindent beborító, életemet meghatározó szeretet.
Vigyázzatok magatokra, maradjatok egészségesek!
Lopes-Szabó Zsuzsa
Egy régi karácsony édesapámmal
Apám szülei, az én dédszüleim
Unokák
