Sétálni szoktam itt a környéken. Csendes utcák vannak errefelé, alig van járókelő, ritkán jár autó. Néha balfelé indulok, ott a házak között, a játszótér mellett van egy hosszú, meredek lépcsősor, mire felérek, melegem lesz és szaporán dobog a szívem. Kiérek az utcára, de ott még mindig felfelé kell menni, igaz, az már nem olyan meredek.
A kereszteződés után még csendesebb az utca, arrafelé kertes házak vannak, a jobb oldalon villák, pazar kilátással a tóra és a hegyekre.
Aztán kiegyenesedik az út, majd a végén, úgy 15-20 perc után lejteni kezd. Ott szoktam visszafordulni, ha rövidre fogom a sétát. Az az utca kivisz egy forgalmasabb útra, ahol több az autó, jár a troli.
A lépcsőnél nem szoktam senkivel találkozni. A kommunikáció a tiltó táblára korlátozódik, hogy a „játszótérre kutyát bevinni tilos”. De a még csendesebb utcán gyakran találkozom magamfajta, egészségügyi sétát végző emberekkel.
Köszönni szoktunk egymásnak, ha összetalálkozik a tekintetünk. Bonjour madame, így köszönnek nekem. Jónapot asszonyom. Mosolyogni is szoktunk.
A forgalmasabb úton is köszönnek. Fiatal férfi kisgyerekkel, ők valahová igyekeznek. Idősebb hölgy, ő sétál az egészségéért. Házaspárok, inkább az 50-60-as korosztályból.
Eleinte meglepődtem ezen. Kisváros a miénk, de azért van 45 ezer lakosa, nyilván nem ismer mindenki mindenkit. És mégis, ismeretlen emberek is megtisztelik egymást azzal, hogy köszönnek. Az elején bátortalanabb voltam és megvártam, hogy nekem köszönjenek előre. Most már én kezdeményezek, és mindig van viszonzás.
Örülök ennek. Egy bolygón élünk, csak röpke időt töltünk a földön, amit megosztunk azokkal, akiknek szintén csak egy tiszavirág hosszúságú létezés jutott. Sok-sok milliárd emberrel sosem fogok találkozni, csak azzal a pár tucatnyival, aki az utcán szembejön. Velük van közös pont az életemben, és velük is csupán annyi, hogy éppen ott és éppen akkor sétáltak, ahol és amikor én is. Ettől nem lettünk jobbak, és nincsenek közös élményeink sem, de mégis azzal az érzéssel megyünk haza, hogy összetartozunk. Mind emberek vagyunk. Egymás nélkül nem tudnánk létezni.
Kísérletek mutatják, hogy a külvilágtól teljesen elzárt emberek mentálisan veszélyeztetettek.
“A hétköznapi szociális és környezeti ingerek hiánya a legtöbb ember számára nehezen tolerálható állapot. Ennek oka, hogy az ember társas és ingerkereső lény, így a magány és elszigeteltség intenzív stresszforrás, ha úgy tetszik evolúciós veszélyhelyzet. Őseink túlélésében kulcsfontosságú szerepet játszott, hogy csoportokba tömörültek. A közösséghez tartozás génjeinkbe kódolt elemi szükséglet, miként az a reflex is, hogy a társakat elveszíteni életveszélyes fenyegető állapot, ami aktiválja a test biológia stresszreakcióit.”
Forrás: HRDoktor
Szükségünk van a szüleinkre, akik magukhoz öleltek, amikor kicsik voltunk. Szükségünk van a gyerekeinkre, akiket magunkhoz öleltünk, mikor kicsik voltak. Kellenek osztálytársak, barátok, ismerősök, szomszédok és kollégák ahhoz, hogy egészséges lelkű emberek legyünk.
És igen, kellenek a vadidegen emberek, akiknek lehet köszönni.
Tegyétek meg ti is, ahol lehet.
Szebb lesz a világ.