Azok a régi szép (??????) idők..
69 éves vagyok. Én is kaptam zsíros kenyeret uzsonnára, az utcán játszottam a házbéli gyerekekkel, ami elég biztonságos volt, mert autók alig jártak.
Mert hogy nem is nagyon voltak.
Nekünk se volt.
Régi szép idők? Anyám első mosógépe olyan volt, hogy kézzel kellett belőle kiszedni a ruhát, ami, ha forró volt a víz, nem volt egyszerű munka. Külön öblített, több vízben, amihez a fürdőkádba (amikor már volt) eresztette a vizet. Egy egész napos munka volt a mosás, estére úgy megfájdult a dereka a sok hajolgatás után, hogy alig tudott felállni a fotelből. A nosztalgiázó már ettől is meghatódik, istenem, milyen szép is ez, de a szeme attól lábad könnybe, hogy bezzeg a nagyszüleink még a patakban mostak.
Főzni a sparhelten főzött, amihez előbb tüzet kellett rakni, amihez először be kellett készíteni a fát meg a szenet. Ezeket a pincében tároltuk, tehát apám ment le – szinte mindig osztatlan lelkesedéssel- a másodikról a szeneskannával. Ja, még ez előtt ki is kellett hamuzni. A sparhelt nyáron is üzemelt a 40 fokban. Ilyenkor anyámról csurgott a víz, mire megfőzte az ebédet.
Mindenhová gyalog jártunk, vagy busszal, villamossal. Akkor is, ha a nagy bevásárlást intéztük. Cipekedett anyukám, mind a két kezében nehéz cekker, hozta benne a kenyeret, tejet, cukrot, lisztet, mosóport, zöldséget. Fel a másodikra, mert lift nem volt a házban.
Miket ettünk? Zsíros kenyérről már volt szó. A dietetika rejtelmei ismeretlenek voltak a 60-70-es években, tehát ettük, ami volt az üzletekben. A felhozatal szegényes volt, a higiénia sok kívánnivalót hagyott maga után. Kenyérből volt kétféle, a fehér a drágább (mit tudtunk mi akkor a glikémiás index-ről), a „barna” színe inkább koszos fehér volt, ecetszagú volt mind a kettő. Tangabugyi nagyságú papírban kaptuk a csupasz kézzel kenyeret vágó, felvágottat kimérő és egyben pénzt kezelő eladótót. A zöldséget ronggyá főzött főzelék formájában vettük magunkhoz, hús egyszer volt egy héten (igaz, az tényleg így volt helyes ), annak a minősége viszont attól függött, családtag volt-e a hentes, mert ha nem, büdös mócsingot mértek hús gyanánt. Gyümölcs? A jó magyar nyírségi alma a baráti Szovjetunióba exportálódott. Nyáron voltak idény gyümölcsök, télen a banánért, narancsért hosszú sorokat kellett kiállni.
A boltok árukínálata minden logikát nélkülözött. Ha elmentél szandált venni, tuti, hogy télikabáttal tértél haza, mert az volt kapható. Futótűzként terjedt a híre, ha német szappan vagy arckrém érkezett a boltokba. Egyébként be kellett érned a babaszappannal, a rémesen jó illatú Caola szappannal és a wu2 samponnal, utóbbi nem is volt olyan szörnyű egyébként.
Az iskolában fa tanulóasztalok voltak, sokszor ment szálka a kezembe vagy a térdembe. Vaskályhával fűtöttek, volt az iskolának fűtője, és ha nagy hideg volt, mert óóóó! akkor még bezzeg voltak IGAZI telek, akkor ún. szénszünet volt, azaz nem volt tanítás mert nem volt szén. Olajos padló volt a tantermekben, csúnya volt és büdös, az érzékenyebbeknek megfájdult a feje a nap végére. Elesni nem volt tanácsos, bár csúszott, mint a fene, de ha mégis, akkor minimum jól összekentük a ruhánkat, maximum szintén szálka ment a térdünkbe, tenyerünkbe. Váltott „műszakban” jártunk iskolába, hol délelőtt volt tanítás, hol délután. Utáltam, főleg a délutáni tanítás fájt, amikor már este volt, mire hazaértem. Tornaórán babzsákkal labdáztunk, amit otthonról kellett hoznia mindenkinek. Se nem pattogott, se nem gurult. Dobáltuk, sok minden mást nem lehetett vele kezdeni.
Az én szüleim nem tartottak állatot és nem építettek házat, úgyhogy nem tudom, hogy voltak ezek régen. De azt gyanítom, hogy az állattartás ma sem leányálom, a házépítés lehet, hogy ma nem két kézzel történik, de a mesterembereket meg kell fizetni, és azt a pénzt meg kell keresni.
Úgyhogy szépen kérem, ne sírja vissza senki a régi szép időket, mert ha vissza lehetne menni 40-50 évvel ezelőttre, meglepődnénk a kényelem, a komfort és sok más dolog hiányán, ami ma természetes. Mint ahogy a fűtetlen, sötét ősember barlangba se vágyunk vissza – bár akkor, na még akkor, úgy élt az ember, ahogy kell!
