Lenyűgöz, vonz, ámulatra késztet az Atlanti-óceán. Csodálom, fejet hajtok a hatalmas víz előtt, talán azért is, mert Rák jegyben születtem.
Volt szerencsém a közelében lakni. Öt percre voltunk a tengerparttól, szinte minden nap láttam a Nagy Vizet. Két kutyánkat a közeli kis strandra hordtam futtatni, jómagam a parti ösvényen kocogtam naponta.
Elköltöztünk aztán egész más vidékre, ahol meg a hatalmas hegyek nyűgöznek le, de ez már egy másik szerelem története.
Viszont ahányszor csak tehetem, visszatérek az óceánhoz. Ez évente kétszer-háromszor van, ahányszor Portugáliában járok. A férjem helyettem is megválaszolja a kérdést:
– Mit akarsz csinálni holnap?
– Tudom, menjünk a Guincho-ra. (Ez a partszakasz neve nem messze Cascais-tól, ahol azelőtt laktunk).
Igen, és megyünk minden alkalommal. Most is így volt.
Ebédeltünk a kedvenc tengerparti éttermünkben, és utána lementünk a vízhez. Szép napos idő volt, kellemes meleg és valószínűtlenül kék ég. Dagály közeledett, a tarajos hullámok hatalmas robajjal csapódtak a sziklákhoz, ezer hófehér cseppre robbantva szét a sós vizet.
Lemerészkedtünk egészen közel. A sötét, nedves homok pontosan mutatta, meddig csapódik ki a víz. Hosszú percekig gyönyörködtünk a megunhatatlan látványban, majd hátat fordítottunk, és elindultuk kifelé.
Ekkor ért utol bennünket egy hatalmas hullám.
Engem leterített a földre, hasra estem a vizes homokba, és éreztem, hogy a víz húz vissza magával. A férjem nyújtotta a kezét, úgy tudtam felállni. Nyakig vizesen, bőrig ázva, homokkal borítva tetőtől talpig.
Nem részletezem, hogy próbáltam az étterem mosdójában papírtörölközővel szárítkozni, átöltözni, -de nem is nagyon volt mibe, -lerázni magamról a homokot. A közeli bevásárló központba csuromvizesen és mezítláb érkeztem, hogy valami lábbelit vásároljak, mert a ruháimmal együtt a cipőm is használhatatlanná vált.
A sokkot csak később éreztem, amikor visszagondoltam az érzésre, ahogy a víz húz magával. Nem vagyok jó úszó, épp csak néhány karcsapásra vagyok képes az úszómedencében. Képtelen lettem volna partra vergődni, ha bevisz a víz.
Azt hiszem, végképp megváltozott a viszonyom az Óceánnal. Nem szeretem és nem csodálom kevésbé, nem is félek tőle, csak talán még jobban tisztelem. Pár másodpercre megmutatta félelmetes, szeszélyes, kiszámíthatatlan, elemi erejét, ami előtt semmik vagyunk mi, emberek. Nincs itt romantika, „jaj de szép” lelkendezés, féktelen erő van, és ha nem vigyázol, magával sodró halál.
A természet csodálatra méltó, gyönyörű– és kegyetlen.
Hány bátor hajóst nyelt el a végtelen víz. Hány életet követeltek a hegyek, a lavinák, az árvizek, a tornádók, a hurrikánok, a szökőár. Csuszamlik a föld, betemeti a házakat, viszi a szél a háztetőket, autókat, állatokat és embereket sodor magával a vihar.
Addig húzunk ujjat a természettel, míg megelégeli, és bosszút áll.
Mostanában mintha sokkal több természeti katasztrófa lenne a világban. Mintha a Természet megelégelte volna a sok gonoszságot, a ninivei szennyet és bűnt, mintha így akarná tudtunkra adni, hogy elég.
A túlélésünk záloga a változás. Tanuljunk már végre szerénységet, jóságot, segítőkészséget, toleranciát, szeretetet és tiszteletet-egymás és a természet iránt is. Nem lesz másként jövő az emberiség számára.
