Volt egyszer egy kutya. Semmi különös nem volt rajta, négy lába volt és két füle, fehér szőre barna foltokkal. A kislányom kapta születésnapjára a keresztszüleitől, dobozban érkezett piros szalaggal a nyakán. Kicsi volt, épp betöltötte a hat hetet, de lehet, hogy még annál is fiatalabb volt.
A szomszédból mentették meg, ahol a megszületett kiskutyákat a ház ura (Ottó) rendre levitte a patakhoz és vízbe fojtotta őket. Ezt a kis foxit, mert az volt, ha nem is pedigrés, de fajtiszta, ezt kiragadták a halál torkából a jóérzésű barátaink. A kiskutya rokonairól nem sokat tudunk, vélhetően rendre születtek és rendre vitték őket a patakhoz egészen addig, míg Ottó tolókocsiba nem kényszerült, és imigyen már nem tudott lemenni a patakhoz. Minden rosszban van valami jó.
A kiskutya hamar beilleszkedett a család életébe. Kiderült róla, hogy igen okos, tanulékony és meglehetősen önállóan gondolkodik. Meg az is, hogy morog és harap. Már a tűhegyes kis tejfogai is elég fájdalmat tudtak okozni, amikor elvétette játék közben a szorítás mértékét, de sajnos utána is megharapta azt, aki óvatlanul nyúlt hozzá.
A családban is harapott. Tudom, ilyenkor el szokták altatni a kutyákat, már a kifejezést is utálom, nem aludni küldik őket, hanem a halálba, szóval ki szokták az ilyen kutyákat nyírni, de a miénket nem hagytuk. Mert tudtuk, hogy akkor harap csak, ha oka van rá. Ha sokáig incselkednek vele akkor is, amikor morgással világosan tudtára adta az illetőnek, hogy nincs vicces kedvében. Vagy ha az idegen “jaj de aranyos” felkiáltással meg akarja simogatni. Nem könnyen kötött barátságot.
A házunkban rendszeresen elromlott a fűtés, ugyanazok a szerelők jöttek szinte hetente javítani. Miután “megismerkedtek” a kutyával, a három meglett férfi kék szerelőruhában már így csengetett be: kezicsókolom, a kutyuska itthon van?
Rengeteg édes emlék fűződik hozzá. Ha valaki elutazott, az ajtó előtti lábtörlőre gömbölyödve várta naphosszat, hogy hazajöjjön. Ma sem tudok messziről úgy felnézni a hegytetőre, ahol a házunk van, hogy ne gondoljak rá, ott vár az ajtó mögött, de hát már nem vár, évek óta nincs velünk. A férjem elutazott, kis kerekes bőröndjének a kerekébe kapaszkodott a fogával, olyan erősen, hogy akkor sem engedte el, amikor felemelte, a kutya is ott lógott a bőröndön, mint valami tartozék.
Iszonyú szókincse volt, legalább 50 szót ismert. Ha autóval érkeztünk haza, már 2-300 méterrel a ház előtt hirtelen szimatolni kezdett, felállt, tudta, otthon vagyunk. Sokat költöztünk pedig akkoriban, ő is 4 különböző országban élt. Megfordult Prágában és Franciaországban, többször aludt Biarritz-ban, lakott Portugáliában, ahol az óceán partján futkározott a homokban és kergette a sirályokat.
Mindig a házban lakott velünk, mert én azt gondolom, a kutya egy dolgot akar, veled lenni, ha kiteszed az udvarra, akkor minek a kutya. A hálószobákba elvileg nem jöhetett be, bár sejtem, a lányom, aki az igazi gazdája volt, nem bánta azt sem, ha az ágyában alszik.
Öreg korában meggyengült a látása. Szürkehályog lett a szemén, alig látott. Sok utánajárásba telt, míg megtaláltuk azt az állatklinikát és állatorvost, aki vállalta a műtétet. Így is csak egy évvel tudtuk meghosszabbítani az életét.
15 éves volt, amikor itthagyott bennünket.
Utána még volt 3 kutyánk, akiket szintén nagyon szerettünk, de örökre ő marad a legkedvesebb. Az első és egyetlen. Micó.
