Beleér az emberfia/lánya abba a korba, amikor felnőtt gyerekei családot alapítanak, megérkeznek a vadonatúj családtagok, a menyek és vejek, és előbb-utóbb a kisunokák is.
Nekem már három van, mindnyájan kislányok. A mi családunkban eddig csak lányok születtek. 🙂
Ez az utolsó kicsi baba épp most egy hónapos, és épp olyan fontos helyet tölt be a szívemben, mint a másik két -már nagyobbacska- unoka.
Az első helyét az elsőségtől nem lehet elvenni.
Izgalom, aggódás, határtalan kíváncsiság (vajon milyen lesz?) kísérte végig és előzte meg Maja születését. Ma is emlékszem, amikor pár perces korában már megnézhettük, pár órás volt, amikor már kézbe is vehettük. Anyjáért aggódtam, neki örültem. Elámultam a tökéletességén, a szépségén, a bőre lágyságán, arcocskája színein: a hamvas barackrózsaszín arbőrön, a pici ajkak fényes, élénk pirosságán. Szeme sötétje még az embriókor emlékét hozta magával, hajacskája egyáltalán nem volt. Néhány nap múlva már otthon tudtam ringatni, simogatni kedvemre, és párnául szolgálni, amikor a hasamon aludt el. Azt a mennyei jó érzést és békét addig nem ismertem. Vele együtt, neki köszönhetően születtem Nagymamává.
A második, nem kevésbé izgalmas születés egy másfajta élményt hozott.
A kicsi kórházi bölcsőben egy karakteres arcú, sötét hajú, sűrű szempillájú, parányi szépség feküdt szorosan lezárt szemekkel. Tiszta apja, mondogattuk, és tényleg, Léa a papa színeit, vonásait örökölte. Megint csak mellbevágott a picisége ennek a cseppnyi életnek. Mintha nem lettek volna gyerekeim, olyan friss ámulattal néztem a pöttöm lényt, aki szemlátomást ugyanúgy ÉLT, mint mi nagyok. Mozgott keze-lába, néha fintorokat vágott, néha pityergett, a csöpp kezébe helyezett ujjunkat meglepő erővel szorította meg. Határtalan gyengédséget éreztem iránta, a tökéletessége, a tehetetlensége, a szépsége miatt. És azonnal szívembe zártam őt is.
Mikor a második gyerekemet vártam, attól féltem, nem fogom tudni őt eléggé szeretni, hiszen annyira szeretem a nővérét, hogy neki talán már nem fog jutni elég szeretet. Milyen nagyon tévedtem!
És mennyire megtapasztaltam ugyanezt most, hogy megszületett a harmadik unokám, Ida.
Őt a vírushelyzet miatt csak pár naposan tudtam megnézni és kézbe venni. Mikor kicsomagolták a januári bundazsákból, egy miniatűr kisbaba bukkant elő, akinek az orráig csúszott a legkisebb méretű sapka. Mikor kézbe vettem, meglepődtem a súlytalanságán, pedig 3 + kilóval született. Aztán elnéztem kezét-lábát, fejét, a kicsi testét, és azon tűnődtem, hogy fért el mindez az anyja hasában.
Élénk, életrevaló, gyönyörű kisbaba ő is. Formás a kis feje, a hihetetlenül pici orra, a mákszem körmök a csöpp kis ujjak végén. És amikor embrió pózba gömbölyödve, a karom hajlatába bújva aludt órákon keresztül, mosolyogva gyönyörködtem az újabb kis jövevényben, aki beköltözött a szívembe.
❤ Most már tudom, akárhányan lesznek, pont annyi szeretet fog nekik jutni, mint azoknak, akik előttük jöttek, és azoknak, akik még váratnak magukra.
