Mint minden évben, elmegy az éves rutinvizsgálatra a nőgyógyászhoz. Majdnem kiment a fejéből a sok meeting, bevásárlás, szülői értekezlet közepette. Millió dolog jár a fejében, miközben az orvos tapogatja a mellét, először gyorsan, majd egyre lassabban. Hirtelen úgy érzi, valami megváltozott a rendelőben, mintha megfagyott volna a levegő. A szíve összeszorul, a gyomra görcsbe rándul. Ott, ahol az orvos kitapintotta azt a pici csomót, pont ott alatta megszorul a levegő.
Az aggodalom onnantól fogva nem tágít, beivódik a hajába, a bőrébe, a ruháiba, mérgezi a gondolatait. Megy az utcán, minden és mindenki normálisnak látszik, csak ő nem. Az ég túl kék, bántja a szemét, az utca zaja az agyvelőig hatol. Találkozik emberekkel, úgy tesz, mintha semmi nem lenne, de ha mosolyogni kell, mintha késeket nyeldesne.
Otthon még neki kell a lelket tartania mindenkiben. Hogy biztos nem komoly, hogy ő nagyon is jól van. A gyerekek aggódva néznek rá, a férje gyakran ismételgeti, hogy „szeretlek”, és szokatlanul sokat segít, mintha ő már nem is lenne képes semmire. A szülei pánikban vannak. Éjszakánként forgolódik, még álmában is fuldoklik. A munkahelyén helyt áll, igyekszik elfeledkezni a realitásról.
Elmegy az első mammográfiára. Aztán a másodikra. Várja az eredményt. Közben igyekszik megnyugodni, tortát süt, sétál, megfürdik, könyvet olvas. Próbálja elfelejteni azt a kis csomót, ami befészkelte magát a testébe. Visszamegy az orvoshoz, aki úgy néz rá, mint aki elég erős a rossz hírt meghallani. Rosszindulatú daganat. Mellrák. Önnel vagyunk, segítünk, van esély asszonyom, mondja az orvos. Egy nő a tízből, akinél emlőrákot diagnosztizálnak. Nincs egyedül. A légzése lelassul, a szívverése csillapodik. Elindul a csatába.
