„Akkor szenvedsz, ha elutasítod a realitást, mert az illúzióid szemben állnak a valósággal. Ha elfogadod a valóságot, már nem fogsz szenvedni. És minél nagyobb a távolság a valóság és az illúziók között, annál jobban fog fájni.”
Anthony De Mello
Sokat gondolkoztam ezen. Vannak elvárásaim a barátsággal kapcsolatban, és fáj, ha a barátom nem úgy viselkedik, ahogy én elvárom tőle. Vannak illúzióim a házasélettel kapcsolatban, és szenvedek tőle, ha a párom nem illik bele az elképzeléseimbe. Vannak álmaim arról, hogy milyen gyereket szeretnék, és nem biztos, hogy a gyerekem olyan lesz, amilyennek én elképzeltem.
A fájdalom abból jön, hogy a barátom- a párom- a gyerekem más, mint amilyennek én elképzeltem. Ha azon rágódom, miért van ez, esetleg mit csináltam rosszul a párkapcsolatban-barátságban-gyereknevelésben, ha ostorozom és sajnálom magam, szenvedni fogok. Ha elfogadom, hogy a világ/az emberek nem olyanok, amilyennek én szeretném, azonnal megszűnik a szenvedésem.
A kulcs tehát bennem van.
Tudatában kell lennem saját kliséimnek és a neveltetésemből fakadó behatároltságnak. Meg kell találnom a belső szabadságot, mert ez a hosszú távú lelki béke és boldogság kulcsa.
De miért olyan nehéz ezt megvalósítani?
De Mello szerint azért, mert gyerekkorunktól fogva „programozva„ vagyunk. Eszerint a boldogság a sikertől, az anyagi biztonságtól, a harmonikus párkapcsolattól függ. Sikeresnek kell lenni, anyagi javakat szerezni, megtalálni az ideális partnert, családot alapítani, hogy olyanok legyünk, mint a többiek. De ha mindez megvan, rádöbbenünk, hogy csak az öröklött mintákat követtük, mert a boldogság nem jön rendelésre, mindez csak illúzió volt, nem hozott belső szabadságot, épp ellenkezőleg.
A valóság elfogadása nem jelent passzivitást.
Tudatosnak kell maradni, okosan mérlegelni a dolgokat. Ha keresni kell a megoldást, dolgozni kell érte, hogy megtaláljam. Persze vannak élethelyzetek, amikor nincs megoldás- betegség, gyász- ilyenkor még fontosabb a belső szabadság. A helyzet elfogadása belső békét hoz, míg ha harcolni akarunk a megváltoztathatatlan valósággal, csak még jobban fogunk szenvedni.
Nem szoktam szeretni az ilyen-olyan bölcs tanácsokat, de ez gondolat nagyon megragadott. Saját példámon látom, milyen erős tudok lenni nehéz helyzetekben, ha csak azért harcolok, amiért lehet. Ehhez kőkemény fegyelemmel kell követnem a magam által leütött mérföldköveimet, amiket szubjektív módon és sorrendben raktam le az utam mentén. A fájdalmat nem lehet megspórolni, mondják. De a szenvedést igen, mert az választás kérdése-lásd fenti soraimat.
És még egy saját bölcsesség:
Ha kritizálni volna kedved a szeretteidet, tedd ezt: mielőtt kinyitnád a szádat, csukd be az egyik szemed. Vagy akár mind a kettőt.
