Gyerekkorom falusi élményei igen elevenen élnek bennem. Bérházi gyerekként nemigen kerültek utamba állatok a kutyákat és macskákat kivéve. Így amikor elkezdtünk Bükkszentkeresztre járogatni, majd a szüleim egy házat is vásároltak a faluban, igencsak volt mit bámulnom.
A disznókat nem szerettem, mert koszosak és büdösek voltak. (Így utólag azt is tudom, a gazda volt a hibás, aki nem gondozta őket ahogy kell). A lovakat messziről figyeltem, nem féltem tőlük, de azért a tisztes távolságot megtartottam. Viszont a tehenekhez elemi vonzódásom volt. Nagyon szerettem látni a szép tarka szőrüket, tetszett a mozgásuk, ahogy komótosan baktattak a falu utcáján estefelé, amikor hajtották a csordát. Azon meg végképp el tudtam csodálkozni, hogy hogyan fordul be mindegyik a megfelelő portára, sosem vétik el a kaput. Hazatalálnak.
Hogy az oktalan állat, honnan tudja, hol lakik, sokáig nem fért a fejembe. Ma már tudom, hogy nem oktalan egy állat sem, és hogy ma is hazatalálna a bükkszenti tehén- ha még volna.
De már régen nincs. Nagyítóval kell keresni a faluban az állatokat, egyre ritkább a tyúk is, a tehenek eltűntek, lovak és birkák még vannak, de egyre kevesebben. Nem éri meg, szokott jönni a válasz a kérdésemre.
Megértem az embereket, akik nem akarnak fáradságos munkával nulla pénzt keresni. Nem őket kell hibáztatni, hanem azokat, aki fillérekért vásárolják fel a tejet, aztán jó haszonnal adják tovább nekünk, fogyasztóknak.
Van egy ország, ahol még sok a tehén. Lila is van, azokat úgy hívják, Milka. Ebben az országban államilag támogatják a tehéntartást, jó áron vásárolják fel a tejet, hogy a parasztoknak megérje dolgozni vele. Ebben az országban még tudok vásárolni házi tejet, aminek mennyei íze van, mivel a tehenek a szabadban legelnek tavasztól egész ősz végéig.
A fotó is ebben az „elmaradott” országban készült. Találják ki, hol is.