Ezeket a rózsákat a férjemtől kaptam. Azért, mert szeret engem. Ez nem csak abból látszik, hogy virágot vesz nekem, hanem -többek között- abból is, hogy
megcsinálja a kávémat,
ha nem érek rá, megfőzi az ebédet,
szívesen bevásárol egyedül is, és olyankor mindig vesz valamit, (többnyire áfonyát) amit szeretek.
Ezeket a rózsákat most tovább küldöm. Először a szüleimnek, akik sajnos már nincsenek velem. Mindent, amit tudok, tőlük tanultam. Amikor odaadom őket, megkérdezném, ők most mit tennének a helyemben, mert ők mindig tudták, mi a helyes. Elmondanám, hogy aggódom, gondjaim vannak, és ők megnyugtatnának, hogy minden rendben lesz. Azt mondanák, hogy nem fogok kudarcot vallani, és hogy a válasz, a válasz mindig a szeretet, amit megteremtünk magunk körül. Amikor elbúcsúznék tőlük, azt érezném, hogy egy ajtó bezárult, de kitárult a szívem, mert ők soha nem hagynak el engem.
Aztán a rózsákat ismét tovább küldöm, most a gyerekeimnek, akik tudják, hogy mindent, amit tanítottam nekik, a szüleimtől tanultam. Nekik már én adom a tanácsokat, bár nem mindig tudom a helyes válaszokat, de azok mindig a szívemből jönnek. Őket én nyugtatom meg, hogy minden rendben lesz, bár a szívem mélyén együtt aggódom velük. Mindnyájan tudjuk, hogy a válasz a szeretet, amit megteremtettünk együtt, egymásnak.
Nekik én vagyok a megtartó, tápláló gyökér, ami nekem a szüleim voltak.
Ezek a rózsák nem hervadnak el. Megkapják majd az unokáim, a dédunokáim és az ükunokáim, akik már azt sem fogják tudni, ki voltam.
Mert ezek nem rózsák.
Ez maga a szeretet egy vázában, 5 virág képében.
