A minap megjelent könyvet egy pszichológus írta, az a címe:
Kicsi bosszúk-avagy pozitív árulások a házasságban.
A könyv arról szól, hogy a társas együttélés során alkalmazkodnunk kell, az egyéni szabadság egy jó részére keresztet vethetünk. Partnerünk számos idegesítő szokását, szeszélyét, stílusát kell eltűrnünk. Így aztán nem győzzük húzni a strigulákat: hogy ki hogyan nyomja ki a fogkrémet, lecseréli-e az üres WC papír gurigát, nyitva hagyja-e az ajtót és leoltja-e a villanyt, számos vita és veszekedés – szélsőséges esetben akár válás- tárgya lehet. Mert igazán összeveszni ilyen apróságokon lehet.
Amikor belefáradtunk a veszekedésbe, jönnek a kicsi bosszúk, amik alkalomadtán jót tesznek a társas együttlétnek. Levezetik a feszültséget, oldják az ellentéteket- állítja a pszichológus.
Mondok egy példát a könyvből.
Egy hölgy nyilatkozza: amikor forrongok belül, kinyitom a konyhai csapot, amikor a férjem zuhanyozik. Ha meghallom az ordítást a fürdőszobából, hogy nincs nyomás, kitör belőlem a nevetés, már nem vagyok dühös, már nem akarok tovább veszekedni.
Kicsi bosszúink rengeteg változatban léteznek. Szándékosan rosszul bontani a tészta zacskóját, hogy majd az egész kiömöljön a forró vízbe. Palackból inni úgy, hogy tudjuk, a másikat idegesíti.
Férj: láttam, hogy a feleségem beletette a táskájába a kocsikulcsot, de hagyom, hadd keresse. Feleség: ha a férjem keresi a telefonját, szándékosan rossz helyre küldöm: ha tudom, hogy a konyhában hagyta, azt mondom, a hálószobában láttam.
Az én kedvencem a forró leves. Férjem szerint ugyanis minden ételt 100 fokon kell tálalni. Őszerinte ez mindenki kedvére van: aki forrón szereti, az is boldog, aki nem, az vár egy kicsit, míg kihűl, és ő is boldog lesz. Sokáig bosszankodtam emiatt, mert úgy nőttem fel, hogy nálunk apám mindig reklamált, ha túl meleg volt az étel. És utálok várni, amikor éhes vagyok.
Már jó ideje nem vitatkozom, megtaláltam a megoldást: magamnak előbb kiszedem a levest, az övét pedig felforralom és úgy tálalom.
Nem mer panaszkodni, mert megkaphatja: ez ugye mindenkinek kedvére van..és naná, hogy nem akarja beismerni, hogy nem praktikus a forró étel. Így aztán kajánul figyelem, amint fújkálja a levest, megjegyzi, hogy ez aztán jó forró, mire én: hát úgy kell, nem?
Sajnos ez a fajta bosszúállás azt hiszem női tulajdonság. Legalábbis az ő részéről nem tapasztalok ilyesmit, és az említett könyvben is leginkább női példák vannak. Hogy mire jó mégis mindez? Ahogy írtam, elkerülhető a veszekedés, levezethető a stressz, egy kis humorérzékkel elviselhetőbb lesz az élet.
