Boldog családban nőttem fel, és boldog család vesz körül. Gyerekeimmel harmónikus a kapcsolatom, és ők egymással is jóban vannak.
Számomra ez a természetes. Szerettek a szüleim, és egymást is szerették. Vártak, akartak engem, örültek a születésemnek. Óvó szeretettel neveltek fel, és ezt a példát követve én is mindent megtettem, hogy a gyerekeim megkapják az egész életükre kiható biztonságérzetet, hogy szeretik őket.
Írásaim gyakran szólnak erről a szeretetről és boldogságról.
Közben nem felejthetem, hogy vannak gyerekek, akiket nem szeretnek a szüleik. Vannak, akik korán elvesztették édesanyjukat, édesapjukat, és olyanok is vannak, akiknek a szülei valamilyen szenvedély rabjai- alkoholisták vagy drogfüggők és nem törődnek a gyerekükkel. Vannak, akiket szexuálisan, fizikailag vagy szóban bántalmaznak a családtagjaik. Léteznek csúnya válások, ahol a gyerekek sérülnek a legjobban, vannak csonka családok, egymást nem szerető testvérek, hosszan tartó családi viszályok, amelyeknek az eredete a homályba vész.
Vannak mérgező kapcsolatok, ahol a nők sérülnek- fizikailag és lelkileg egyaránt. Vannak boldogtalan házasságok, amelyekből senki nem mer kilépni.
Lelkesen hirdetem, hogy milyen nagyszerű dolog, ha az embernek gyereke van, de nem szabad elfelednem, hogy nem mindenkinek adatik meg ez a boldogság, bármennyire vágyik rá. Azt is el kell fogadnom, hogy vannak, akik gyerekek nélkül is boldog, teljes életet élnek.
Tőlük kell bocsánatot kérnem: a szeretetre éhes gyerekektől, a megvert nőktől, a szexuálisan bántalmazott kislányoktól és kisfiúktól, a gyermekre hiába vágyó pároktól, a csendben tűrő feleségektől, ha elszomorította őket egy-egy lelkendező írásom.
A mellékelt fotón a gesztus a „bocsánat” jele a jelnyelvben. Gyakorolja ezt a gesztust mindenki, aki másoknak fájdalmat okoz, és az is, aki tétlenül nézi ezt. Sokaknak van dolgunk ezzel úgy gondolom.
