Olvastam egy bejegyzést, ami arról szólt, hogy nézi az átlag magyar (szlovák, német, olasz stb.) nő a közösségi oldalak bejegyzéseit, és azt látja, hogy mindenkinek milyen jó, mindenki szebb, jobb, boldogabb nála, és akkor elkeseredik, és ez milyen nagy kár és veszteség.
És tényleg, az ordít ránk mindenhonnan, hogy tökéletes testű, fiatal, szép, okos stb. nőkkel és férfiakkal van tele a világ, miközben mi ehhez képest csúnyák, soványak vagy kövérek vagy egyszerűen csak hétköznapiak vagyunk, a hajunk sehogy sem áll, nincs pénzünk luxus napszemüvegekre, és nem tudunk elutazni egzotikus tájakra, ahol koktélt iszogatnánk a tengerparti szálloda teraszán naplementekor. MÁSOK ügyesebbek, okosabbak, főleg szebbek és jobban öltözöttek nálunk, a házasságuk is rendben van, a gyerekeik szintén gyönyörűek, ügyesek és jól neveltek.
Kell-e ezeket, egyáltalán valakit irigyelni? NEM!
Először is mindenki mindent kozmetikáz. A tökéletes test és arc hosszas retusálás, beállítás, manipulálás eredménye. Az áradozás arról, hogy milyen jó a családi élet.. hát, azt meg nem tudjuk. Messziről jött ember bármit mondhat, szól a mondás. Egy álságos világban élünk, ahol az emberek azt az arcukat mutatják, ami valójában nincs is nekik. Hazug, hamis illúzió amit látunk nap mint nap, ha nézzük a közösségi médiát.
Egyszer írtam valami ilyesmiről még jóval a facebook/instagram idők előtt.
Ez volt az:
„Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő.”[1]
Órákig tudom bámulni az embereket az utcán, ezen a hatalmas színpadon. Nézem arckifejezésüket, hajviseletüket, csomagjaikat, ruhájukat, lábbelijüket. Elképzelem, hová mennek, hogyan élnek, milyen az otthonuk, a munkahelyük. Azokat szeretem a legjobban, akik előnytelenül öltözöttek, akiknek szemlátomást nem számít, mit gondol róluk a világ. Talán nem törődnek magukkal, gondolom ilyenkor, de az is lehet, hogy nem szeretnek a tükörbe nézni.
Mert egyáltalán nem könnyű szeretni magunkat. Minden gondolatunkat ismerjük, a legpiszkosabb és legindulatosabb, gonosz gondolatunkat is. Ismerjük gyengeségeinket: önzésünket, irigységünket, féltékenységünket, mohóságunkat és felületességünket.
Na és a külsőnk! Irígykedve bámuljuk a képeslapokban a szikrázó mosolyú, tökéletes testű fiatal nőket és férfiakat, akiket ragyogó fogsorral és hibátlan bőrrel áldott meg a Teremtő. Ehhez képest a tükör csak egy átlagos embert mutat, ilyen vagy olyan színű szemmel, esetleg ráncokkal, apró szőröket és pattanásokat, vérerecskéket és táskákat. Hájhurkákat vagy kilátszó bordákat. Túl vastag vagy túl vékony nyakat/lábat/karokat, nagy vagy túl kicsi melleket.
Pedig mind olyan szépek vagyunk. Férfiak és nők, kicsik és nagyok, szeplősek és ráncosak, kövérek és soványak, barna vagy zöld szeműek, nagyorrúak és piszék. Mindenkinek van egy sugárzó mosolya, egy kedves tekintete, egy szerelmes pillantása, ami megszépíti. Egy gyönyörű gondolata, ami átragyog a bőrén, mikor átadja a helyét a metrón. Vagy mikor pénzt dob a kéregető sapkájába. Meg amikor előreenged egy kismamát a hosszú sorban a pénztár előtt.
Semmi nem szépít meg annyira bennünket, mint a lelkünk békéje. Ha elfogadjuk, hogy nem születtünk tökéletesnek, csak olyannak, amilyennek. A lábunk talán nem a legformásabb, de milyen jól elvisz bennünket mindenhová. A szemünk lehetne szürke helyett kék, de a szürkével is milyen messzire látunk. A szeplőink meg kifejezetten szexisek. A vállunk ívét bárki megirigyelhetné, és a nyakunk is igazán karcsú.
Ha szomorú vagy és nem szereted magad, elég, ha kiülsz egy padra az utcán, és bámulod a járókelőket.
És hazafelé menet dobsz egy pénzérmét a kéregető sapkájába.
[1] W. Shakespeare: Ahogy tetszik. Ford. Szabó Lőrinc
