elolvasni, amit a hibátlan testű, fiatal, bőrcuccba öltözött híresség mond arról, mit szokott reggelizni. Nincs időm a felkapott szösziség kutyájáról fotókat nézegetni. Nincs időm arról olvasgatni, XY neves (?) színésznő hol töltötte az átlagember számára elérhetetlenül drága szabadságát. És arra sincs időm, hogy álomkonyhákat nézegessek, ahol olyan meleg hangulatot lehet teremteni, amint van 150-200 milliód, hogy megvedd azt a tengerpartra néző villát és benne a méregdrága konyhabútort, amiben olyan cukiul mutat egy Ikea lámpa. Ugye olcsón is lehet ízlésesen berendezni az otthonod, mondja a közkedvelt portál.
Mintha mi, átlagemberek már nem is léteznénk. Csak hírességek vannak, akik lépcsőkön fényképeztetik magukat tökéletes sminkben, napsütésben, méregdrága napszemüvegben és ráadásul 30 évvel néznek ki fiatalabbnak a valódi koruknál.
Az átlagasszony 20 éves ruhákat hord, értsd 20 éve kiment a divatból, de ő nem is veszi észre, szerinte még tök csinos. A haja időnként lát fodrászt, kozmetikushoz nem jár, a körmét otthon vágja és néha kilakkozza, napszemüvege van valahol, a kocsi kesztyűtartójában, ha épp rá nem ült valamelyik gyereke. Lépcsőt akkor lát, amikor felcipeli a másodikra a cekkert, a lift épp elromlott. Vagy nem is volt soha. 30 évvel néz ki többnek a koránál, mert évek óta ápolja a beteg anyját, mellette bevásárol, főz és mos a családra, a munkahelyére pihenni jár be. Felüdülés a számítógép elé ülni, egyszerre csak egy dologra figyelni, élvezni, hogy akár félóráig sem szól hozzá senki.
Enyhén túlsúlyos, mert nincs ideje magával foglalkozni, viszont édességgel kényezteti magát a nap végén, hiszen más úgysem kényezteti őt.
Már nincs időm másra, mint fontos dolgokra. Nem a korom miatt, vagy talán mégis.
Mikor külföldön laktam, ezelőtt vagy 25 évvel, beléptem a helyi Nemzetközi Nőklubba. Unatkozó expat (külföldre helyezett, jól fizetett multi vezető) feleségek között találtam magam, akik hetente egyszer találkoztak egy délelőtti kávéra egy elegáns szállodában. Két alkalom után meguntam az üres fecsegéseket, a sehová nem vezető „barátságokat”, amiknek egy célja volt: agyonütni az időt. Nekem erre már nincs időm, mondtam magamnak, és azóta szállóigém lett ez a mondat.
Amire van időm, azok a számomra fontos információk és üzenetek, nem a kidobott kiskutyákra gondolok, akiket örökbe kell fogadni, bár az is szívszorító.
Arra gondolok, hogy Guatemalában tönkremennek a kisgazdálkodók, mert a multinacionális óriások csíraképtelen vetőmagokat adnak el nekik alacsony áron.
Az óceánok halállománya drasztikusan csökken a 70-es évek óta, ma már a halállomány teljes kipusztulása fenyeget bennünket.
Afrikában az emberek olyan állatok húsát eszik, melyekre azelőtt rá sem néztek, és emiatt rájuk szabadult az ebola vírus.
Etiópiában több százezer gyerek fog éhen halni, mert a háború miatt a segélyszállítmányok nem jutnak el a lakossághoz.
A brazíliai őserdők irtása folytatódik, emiatt teljesen felborul az ökológiai egyensúly.
–Hogy miért irtják az őserdőket? Nem is elsősorban a faanyag miatt, hanem azért, hogy termőterületet nyerjenek a szójának, amit jó pénzen bárhol el lehet adni, hiszen szinte minden élelmiszerben megjelenik. Esszük minden nap, még ha nem is tudunk róla. Tészták, szószok, sütemények, felvágottak, hamburger, sajt, sonka, fagylalt- mind-mind tartalmaznak szóját, ráadásul leggyakrabban GM (génmódosított) változatban.–
Az ún. környezetvédő alapítványok és egyesületek (tisztelet a kivételnek) nagy része korrumpált, multik által lefizetett, gusztustalanul álságos szervezetek, melyeknek hatalmas pénzekkel fogják be a száját. Az ott dolgozó „szakemberek” nagy része azt sem tudja, eszik-e vagy isszák a környezetvédelmet.
Hát ezekre figyelek a reggeliző híresség helyett. Ez a való világ, ez az átlagasszony világa, meg az enyém is. Kétségtelenül nem olyan vonzó, mint a tengerparti villa álomkonyhája. Keserű vagyok? Dehogy. Csak a realitás talaján állok. Feladatom, hogy a magam szerény eszközeivel mindent megtegyek, hogy a világ jobb hely legyen, és ebbe nem tartozik bele a napszemüvegesek nézegetése, sokkal inkább az olyan üzenetek írása, mint amilyen ez, amin egy órája dolgozom, és ami -remélem- sok embert elgondolkoztat.
