Ma rendezgettem a holmijaimat a padláson. Ne úgy képzeld, hogy egy poros padlás, beépítettük a 150 éves ház tetőterét, a lakás része a “padlás”, egy apró kis ablaktalan szoba.
Időnként elfog a lomtalanítás vágya, ez történt tegnap is. Amúgy is pakolós vagyok, apámat az őrületbe kergetem azzal, hogy “rendet rakok” a holmijai között, utána semmit nem talál. Ő az ellenkezője: mindent megőriz, kivéve pl. a telefonja PIN és PUK kódjait, azokat gondosan kidobja. Az összes jótállással és használati utasítással egyetemben.
Szóval pakoltam. És egyszer csak rácsodálkoztam egy pár túrabakancsra, de 3 másodperc után már tudtam, hogy anyám féltve őrzött cipőjére bámulok, nem ő őrizte féltve, hanem én. És hirtelen láttam a régi fényképeket, ahol a családom már nagybácsiként és nagynéniként ismert tagjai fiatalokként kirándulnak, szalonnát sütnek, pokrócokat teregetnek tisztásokon, juhászkutyát simogatnak és cigarettáznak. Mert akkor még mindenki cigarettázott. Anyám is ott guggolt köztük, bakancsban. Szoknyában, mert nadrágot sosem hordott. Vastag zokni a lábán, kilóg a bakancsból. A bakancsnak a talpa is bőr, sok rétegben egymásra ragasztva, a legtetején vagy legalján, attól függ, honnan nézzük, már van egy réteg gumi, jóval később került rá.
Visszarepít engem oda, ahova nem repíthet, mert még nem éltem. Mikor az édesanyám fiatal lány volt, tele vágyakkal és álmokkal, talán még apámat sem ismerte.
Sajnos régen, nagyon fiatalon meghalt, de bárhogy telik az idő, az emléke nem fakul, sőt. Nem tudom faggatni, meséljen arról, mikor gyerek volt, komoly, érzékeny, hallgatag. Befonta a kishúga haját. Kamaszként menekült a bombák elől. Fiatal lányként Nelli barátnőjével moziba jártak, látta az összes Karády filmet, Ingrid Bergman volt a kedvenc színésznője. Füzetbe írta apró, szabályos betűkkel a filmek címeit, amiket látott. Barna haja volt, hullámos. Barna volt a szeme is. Az illatára is emlékszem, ahogy hozzábújtam, meg az alakjára, ahogy utána néztem szorongva az ablakból, mikor nagyobbacska gyerekként magamra hagyott, hogy bevásároljon a piacon. Sietett vissza, de nekem mégis örökkévalóságnak tűnt, amíg távol volt.
Emlékszem a karácsonyi bejglijére, sírva sütöttem a halála utáni első évben helyette a családnak, potyogtak a könnyeim a tésztába meg a diós töltelékbe. Legnagyobb bók apámtól azt volt, könnyek között mondta ő is, olyan jó, mint az anyádé volt. A húsvéti foszlós kalácsra, a szemüvegére, a kötőtűire, gyönyörűen tudott kötni.
Varrni is tudott, szegényebb éveikben csupa olyan ruhában jártam, amit otthon készített.
Olvasni is szeretett. Meg nagyokat nevetni.
És persze olyan sok mindent nem tudtam róla, és már nem is tudom megkérdezni. Beletörődtem mára, hogy akárhogy próbálom megszállottként összerakni őt mint törött tükörcserepekből a tükröt, hiába faggatom a testvéreit, nem tudják nekem őt leírni, megfejteni a titkát, mert ő is, mint mi mindnyájan, pillatokból állt, amik lenyomatot hagynak mások homloklebenyén, de azok nem mi vagyunk, mert valójában senki nem ismer bennünket, mint ahogy mi sem ismerünk senkit igazából. Álmaink, vágyaink, bosszúságaink, szerelmeink és csalódásaink, titkaink rejtve maradnak mások előtt. És jól is van ez így. Nekem sincs jogom tudni az övéit.
A bakancsra továbbra is vigyázni fogok. A gyerekeim még fogják tudni, kié volt, az unokáim már nem, és aztán egyszer csak kidobja valaki mint felesleges kacatot. De addig, addig évente egyszer kifényesítem, lágyan megsimogatom, lehet, hogy a lábamat is beledugom, behunyom a szemem és anyám helyébe képzelem magam, megsimogatom a hajamat és megcsókolom a szemem, és azt mondom magamnak, ne sírj.