Hűségkártyám helyett időről időre újat küldenek. A legutóbbi alkalommal nem tudtam az újat használni, „hibás kód” üzenetet küldött a leolvasó.
Reklamálni indultam az ügyfélszolgálatra. Előtte épp szórófejes molyirtót vettem (pont azt nem tudtam kifizetni a kártyámmal), az a szatyromban volt. Ahogy letelepedtem az ellenszenves külsejű ügyfeles előtt, a földre tettem a szatyrot, és akkor vettem észre, hogy az aljából csurog a levendula illatú molyirtó. Elnézést kértem, tényleg restelltem a tócsát, ami a szék mellett keletkezett.
- Nem tesz semmit, mondta meggyőződés nélkül.
Majd előadtam a panaszom. A fiatalember a szemüvege mögül utálatos pillantásokat vetett rám, és magabiztosan közölte, hogy nyilván rossz kódot használtam. Nem jól indítottam: egy ilyen nő, akinek a szatyrából csurog a lé, biztos kicsit lökött, gondolhatta.
Mondtam, hogy pontosan tudom, mi a kódom, de nem hitte el.
- Tudunk egy új kártyát küldeni egy új kóddal, ajánlotta fel unottan.
Nem szerettem volna egy új kártyát.
- Ki tudnánk itt próbálni helyben, hogy működik-e a kód? kérdeztem.
- Azt lehet, mondta, és kelletlenül felállt.
Kipróbáltuk. Működött a kódommal.
- Látja, nem az én hibám-mondtam.
- Mint ahogy a magáé sem-tettem hozzá mosolyogva.
Felderült az arca, visszamosolygott.
- Van ez így néha, hogy nem működik-mondta.
Visszamentünk a tócsához és a szatyorhoz, amiből még mindig csurgott a lé.
Vérszemet kaptam.
- Ez a flakon nem volt jól lezárva, vettem elő a lucskos szórófejest.
Tényleg, a kis orrocska a szórófej végén nyitott pozícióban állt.
- Valóban, mondta, majd kilépett a pult mögül, hozott egy másik flakont, kicserélte az üreset. Nem kérte, hogy fizessem ki.
- Beleteszem egy zacskóba, így nem tudja hazavinni-mondta kedvesen.
- Azt megköszönöm, mondtam, majd elbúcsúztunk.
Ugye tudják, miért az a címe az írásnak, hogy „Győztem”.
