Mindenkinek van neve– a vezetéknév többnyire adott, a keresztnevet a szülők választják.
Komoly családi viták tárgya, hogy hívják majd az új jövevényt. Nem kis döntés, mert a gyerek, később felnőtt, egész életében szeretni vagy gyűlölni fogja a nevét, ami pedig identitásának egyik legfontosabb eleme.
Ha már kiderült, kislány vagy kisfiú fog születni, indulhat a fejtörés. Régebben, amíg nem tudtuk, milyen nemű lesz a gyerek, két névvel felfegyverkezve érkezett a kismama a szülőszobába. Nekem is két nevet választottak: Péternek hívtak volna, ha történetesen fiúnak születek.
Vannak családok, ahol a keresztnév is öröklődik. Generációkon át vezetnek nevek: a nagypapa Ferenc, az apa Feri, a kisunoka Ferkó.
A családi hagyományokkal szándékosan szakító fiatalok sokszor követik a divatot. Erről statisztikák készülnek, mely lány-illetve fiúnevek divatosak egy-egy korszakban.
Vannak, akik viccnek szánják a gyerekük nevét. Elrettentő példa számomra, hogy a Kasza család Blanka keresztnevet választott a kislányuknak, akiből így lett Kasza Blanka.
Van, aki egzotikus nevet ad a gyerekének: vannak köztünk Dzseniferek, Kunigundák, Virzsinik.
Ez a téma olyan személyes és olyan kényes, hogy világért sem akarok véleményt nyilvánítani. Csak elmondom, én hogy választottam nevet a lányaimnak-akikről születésük előtt nem is tudtam, hogy lányok lesznek.
Az Anna nevet a nagyobbiknak akkor választottam, amikor még egyetemista voltam. Gyakorló kistanárként pár hónapot tanítottam egy általános iskolában. Az osztályban volt egy szöszi, cserfes kislány, akit Annának hívtak, de mindenki Panninak becézte. Á, gondoltam, akkor a Panni név hivatalos változata az Anna! Jó kis név lesz az én kislányomnak is, ha lesz egyszer. Gyerekkori mesék világát idézte a név, csupa kedves képzettársítással- anyám meséit, mondókákat, mesekönyveket. Így amikor megszületett, nem volt kérdés, milyen nevet kapjon.
Amikor a második gyerekemet vártam, falun laktunk. Volt a szomszéd utcában egy kedves öreg néni, hajlott hátú, bicegős, mosolygós, halkszavú. Zsófi néni. Tudtam, hogy újabb unokája született, mikor találkoztam vele, megkérdeztem, hogy hívják a legkisebb jövevényt. Zsófi néni mindig feketében járt, és mindig kötény volt rajta. Annak a zsebéből húzta ki hosszas keresgélés után a kis papírt, amire fel volt írva a kisbaba neve. Igen érdekes név volt, szokatlan, idegen hangzású.
„Nem tudom megjegyezni”, mondta Zsófi néni. „Muszáj felírnom, hogy tudjam. Ma ilyen furcsa neveket adnak a gyerekeknek, az olyan egyszerű név, mint az enyém, már nem divatos” mondta kicsit szomorú mosollyal. Ott azonnal elhatároztam, hogy márpedig az én kislányom, ha lesz még egy, Zsófia lesz. És úgy is lett. Jóval később tudtam meg, hogy abban az időszakban a Zsófia az egyik legnépszerűbb lánynév volt.
Nagy szerencse, hogy mindkét gyerekem szereti a nevét.
És a történetüket is ismerik.
