Mondják, hogy a gyerekek látnak olyasmit, amit mi, felnőttek már nem.
Az állomáson ültünk a minap az unokákkal, vártuk a vonatot. A padon mellettem a 7 éves, mellette a 6 éves. Egész nap egy gyerekdalt énekeltek, ami így kezdődik: Hej, Manó mit csinálsz. Ezt a dalt fújták az autóban, a kertben, és ott az állomáson is.
Egyszer csak azt mondja a 7 éves: hej Nagyi, mit csinálsz.
Mondtam, hogy ide egy rakás nevet be lehet helyettesíteni: hej Maja, mit csinálsz, hej, Anya mit csinálsz… és így tovább.
Hej, Dédi mit csinálsz, folytatta a sort a 7 éves. Szomorúan jegyeztem meg, hogy sajnos a Dédi már nincs velünk.
De, itt van – mondta komolyan a 7 éves. Itt ül a padon.
A 6 éves bólogatott: és a földön ott fekszik Kobi (2 éve meghalt kutyánk) – tette hozzá.
Kirázott a hideg. Ó, bár igaz lenne, gondoltam. De nem volt okom kételkedni benne, hogy ők tényleg látják a Dédit, akit nagyon szerettek. Kár, hogy én már nem látom.
