Amikor a közösségi média tele van örömteli eseményekkel, gusztusos sütemények és gyönyörű gyerekek fotóival, csodás sikerekkel, pláne így az ünnepek közeledtével, nem illik szomorú dolgokról beszélni. Mindenki a jó arcát mutatja, nehezen hiszem, hogy ennyi boldog ember, tökéletes házasság, jól sikerült gyerek van a világon.
Kirakat, képmutatás, hazugság.
Nem beszélünk a bánatunkról, a kudarcainkról és nem beszélünk a veszteségeinkről. Pedig a rosszat is fel kell dolgozni.
Van egy író, aki gyerekkönyveket ír. A legsikeresebb könyve az, ahol elmeséli egy gyerekkori –önmagára nézve megalázó – élményét. És egy interjúban azt mondja, nehéz volt “meztelenre vetkőznie” vagyis őszintének lennie és elmondani valamit, amit mélységesen szégyell azóta is.
Ó mennyire nem vagyunk tökéletesek és mennyire azok szeretnénk lenni. Vagy legalább annak látszani.
A laposra sikerült tortákról és az odaégett sültről senki nem tesz ki fotókat a nyilvánosság elé. Nem mutatjuk a ráncainkat, a gyerek hisztirohamait, a férjünk/feleségünk durva beszólásait, nem beszélünk arról, ha megcsaltak, becsaptak, elárultak. Ritkán beszélünk arról, hogy éljük meg a kudarcainkat, a veszteségeket.
Pedig a gyásznak, a veszteségnek helyet kell csinálnunk az életünkben. Az el nem sírt könnyeket belepi a békalencse, mondja a barátnőm. Én azt gondolom, azok kővé válnak és lehúzzák a szívünket. El kell sírni őket. Helyet kell adni a gyásznak, a szomorúságnak, a kudarcnak. Engedni, hogy elárasszon a bú, a szégyen, a lelkiismeretfurdalás, az önmarcangolás.
Olyan tanácstalan tud lenni az ember, mert nincs protokoll arra nézve, hogyan kell viselkedni nehéz helyzetekben. Nem könnyű kitárulkozni és elmondani, hogy szúrtunk el valamit, hogy váltunk nevetségessé, és hogy sírtuk tele a párnánkat, mikor elhagyott a szerelmünk.
Bátorság kell szembenézni a valósággal.
Felemelt fejjel dacolni az északi jeges széllel, ami befagyasztja a szívet és kiszárítja a szemet. Csak a könnyek oldhatják fel a jeget, csak a szeretet tudja begyógyítani a sebeket.
