A nő és a férfi bekanyarodtak a bevásárlóközpont előtti parkolóba. Hideg téli nap volt, kora délután. Kiszálltak az autóból, elindultak a bejárat felé.
– Nem kéne kocsit hozni? kérdezte a férfi.
– Igen, azt hiszem, jobb lenne, válaszolt a nő.
– Akkor hozok egyet, mondta a férfi, és visszaindult a kocsik felé.
A nő a bejáratnál maradt, nézelődött. Közvetlen mellette, egy oszlopnak támaszkodva egy férfi ült törökülésben a földön, kék munkáskabát-féle volt rajta. Előtte egy papírpohár volt, benne aprópénz. Fiatal férfi volt, szép hullámos haja, sötét szeme.
A nő nem szokott pénzt adni a kéregetőknek. De ahogy ott állt a férfitől pár lépésre, valami fura érzés fogta el. Talán azért, mert a keze a zsebében volt, aprópénz volt a zsebben, érezte a meleg érmék tapintását a bőrén.
– Oda kéne adni, futott át a gondolat az agyán. Aztán a következő gondolat azt volt, hogy az apró talán kevés. Előkereste a pénztárcáját, kivett belőle egy ötszázast. Odalépett a férfi elé, a papírpohárba tette a pénzt.
– Ez nem csörög annyira, mondta mosolyogva.
A férfi komolyan nézett fel rá, és megköszönte a pénzt. A nő hirtelen leguggolt mellé.
– Mire gyűjt? kérdezte
– A családnak kell, mondta a férfi.
– Nagy a család? kérdezte a nő.
– Három fiam van, válaszolta a férfi.
– Milyen idősek?
– 14, 10 és 4 évesek, mondta a férfi.
A nő kicsit hallgatott.
– Elvesztette a munkáját? kérdezte kisvártatva.
A férfi habozott, majd azt mondta, nem volt munkám.
– Mi a szakmája? kérdezte a nő.
-Hegesztő vagyok, mondta férfi.
– És elbocsájtották? kérdezte a nő.
A férfi megint tartott egy kis szünetet, mielőtt válaszolt volna.
– Sosem volt munkám, a börtönben tanultam ki a szakmát, válaszolt végül.
– Miért ült? kérdezte a nő, olyan könnyedén, mintha a börtönben kitanult hegesztői szakma volna világ legtermészetesebb dolga.
– Lopásért, jött a válasz. Kellett a gyerekeknek.
– Mikor szabadult? kérdezte a nő.
– Féléve, mondta a férfi.
– Meg fog fázni, ha itt üldögél, állt fel a nő. Van maga alatt valami párna?
– Nincs, de nem fázok. Maga nagyon kedves, mondta a férfi, és rávillantotta a nőre a szemét. Nyílt. egyenes volt a tekintete.
– Akkor a viszontlátásra, mondta a nő, mert a férje megérkezett a bevásárlókocsival.
– Viszonlátásra, válaszolt a férfi.
A nő és a férje bementek a jól fűtött áruházba, elindultak a gyógyszertár felé. Mikor újra elmentek a bejárat előtt, a nő látta, hogy a férfi még mindig ott ül.
Újabb bankjegyet vett elő a pénztárcájából, kiment az ajtó elé, és beletette a pénzt a papírpohárba.
– Így hamarabb haza lehet menni, mondta. Vigyázzon magára, ne kerüljön vissza-tette még hozzá, aztán válaszra sem várva sarkonfordult.
A nő és a férje sokáig vásárolgattak. Mikor végeztek, elindultak a parkolóba. A férfi akkor már nem ült az oszlop előtt, és persze a papírpohár sem volt ott.
